E szubjektív és hektikus poszt apropója most az idő és a változás (fejlődés?)
Holnap, azaz 2013. július 1-én lesz 10 éve, hogy a jelenlegi munkahelyemen dolgozni kezdtem (és vidékről a fővárosba költöztem). Furcsa szokás ez az emberek egy részénél, hogy bizonyos kerek évfordulókon szükségét érzik annak, hogy azt jobban, nagyobb körben megünnepeljék. Ez a privát életben is jellemző sokaknál (lásd születésnap, házassági évforduló stb.), és munkahelyi keretek között is jellemző (volt?), például különböző kitüntetések, plakettek, gyűrűk stb. formájában.
Ez néha együttjár azzal is, hogy mintegy visszatekintenek az adott számossággal bíró időszakra (pl. 40 évre vagy 10 évre), és mintegy számvetést készítsenek az eltelt életszakaszról.
Azt gondolná az ember, hogy 10 évről könnyű “leltárt készíteni”. Az emberi élettartamot tekintve nem túl hosszú idő, munkahelyi élettartamot tekintve kicsit több, de mégsem egy “aranylakodalom”. Aztán, amikor számot vet, mi is történt, mit is tett, merre is haladt élete utóbbi 10 évében, rájön, hogy nem is volt az olyan kevés idő. És nem is volt az olyan kevés dolog. Így tettem én is, számot vetettem, ha tetszik, visszatekintettem, hogy is volt ez anno és most.
Magánélet
10 évvel ezelőtt érkeztem a fővárosba. Nagyon idegen volt, nagyon átláthatatlan, folyton tömegek jöttek teljes összevisszaságban velem szemben, gyakran az ellenkező irányba közlekedő BKV-eszközre szálltam, de ez a felszíni járatokon nem mindig tűnt fel, mivel az egyik irány környezete éppen annyira volt ismeretlen számomra, mint a másik irányé, a hangos utastájékoztatás pedig teljesen esetleges vagy érthetetlen volt. Térképpel a kezemben közlekedtem sokáig. A BKV-n rejtegettük a mobilunkat (nekem akkor már 5 éve volt ilyenem), és csúnyán néztünk arra, aki a villamoson, buszon telefonált (vö. bunkofon). Pesti Estet bújtunk, ha programot akartunk találni. Hétvégén fényképezőgéppel a kezemben órákon keresztül utazgattam a városban, hogy megismerjem, és azért is, hogy rögzítsem, én milyennek látom. Még volt erre időm két év múltán is De nem mertem egyedül moziba menni, viszont hosszan kóvályogtam a plázákban, valami értelmes tevékenység után kutatva
Még sokat tudnék írni az első évekről, de mindenki jobban jár, ha nem teszem.
Ma már kedvesnek és szépnek látom a várost (kivéve egy-két igazán pesszimista napot), látom a rendszert a tömeg áramlásában (de még bosszant, ha beállnak a metró ajtajába a felszállni kívánók) és többnyire “a nap állásából” tudom a felszíni járműveknél, hogy melyik irányba közlekedő járatra kell szállnom (de a biztonság kedvéért még megnézem mindig a táblát is), térkép már csak autóban van, mert a navigációs eszközben a városon kívül még nem bízom meg teljesen. Már bátran nyomkodunk okostelefont, olvasunk e-könyvet, lapozgatunk tabletet a BKV-n, inkább az a fura, ha ilyet nem látunk/teszünk. A neten keresek programot, nézek moziműsort, egyedül is gyakran megyek moziba, és a városban az érdekességeket telefonnal fotózom le (és persze rögtön megosztom a facebookon is) – évek múltán már csak erre van időm. Plázába már célirányosan megyek, és nem keresek értelmes tevékenységet ott, ahol nincs ilyen
Munka
A gyógypedagógia több területén (gyermekotthon, tanulásban akadályozott gyerekek
általános iskolai oktatása, iskolakísérlet, szakértői bizottságban diagnosztikus munka) tapasztalatot szerzett gyógypedagógusként kerültem az új munkahelyre 2003. július 1-én.
A “gyerekek” kevesen voltak és nagyok az időm sok volt és hasznosan tudtam eltölteni (MA szak, PhD képzés). Utóbbi hozott jelentős változást a szakmai profilomban, amikor megismerkedtem az elearning kifejezéssel (Ollé János 2008-as PhD kurzusán) és lehetséges jelentéseivel, tartalmával. Végzetesen “eldigitálisodtam”.
Foglalkoztatni kezdett, hogy a tanulásban akadályozott gyerekek hol és hogyan jelennek meg abban a digitális világban, amiről a társadalom itthon elég ambivalensen gondolkodik (lásd azokat a szösszeneteket, amelyek azt helyezik középpontba, hogy ‘lám, a mi időnkben még nem volt ez a sok digitális kütyü, mégis ember lett belőlünk’), ahol ma 200 feletti résztvevővel indulnak el nyitott, online kurzusok, amiben az emberek egy részének első dolga egymás gyenge pontjainak “nyomkodása”, a hiányosságok felvetése. Szóval, hogyan is néz ki a fogyatékos emberek jelenléte az információs társadalomban, milyen az ő oktatásuk, képzésük, hogyan alakulnak munkavállalási lehetőségeik, mit tesz értük az oktatás. Így lett a doktori témám a gyógypedagógusok IKT eszközökkel kapcsolatos vélekedésének kutatása. Mindemellett az is érdekelni kezdett, hogyan segítheti az elearning eszközrendszere a felsőoktatást, azon belül a gyógypedagógusképzésben ez hogyan néz ki. Így lettem előbb kari eLearning koordinátor, majd kedves kollégám, az akkor egyetemi koordinátor (Lévai Dóra) külföldi tanulmányainak megkezdése nyomán egyetemi eLearning koordinátor is. Ekkor már a PPK Modern eszközök a pedagógiában c. kurzusában is tanítani kezdtem. Ebben az időszakban nagyon sok klassz embert ismertem meg (Klötzl Ferenc, Tóth Attila, Tóth-Mózer Szilvia, Szabó Móni, Magyari Gábor, Főző Attila, Molnár Patrik), akikkel különböző projektekben, munkákban, kurzusokban, konferenciákon gazdagodott szakmai életem. A Moodle mint eLearning keretrendszer meghatározó lett a tanításban is (és még egy mexikói OECD konferencia-részvételt is hozott, ahol az ELTE eLearning kezdeményezését mutathattam be). Digitális tananyagfejlesztés szerzőként és koordinátorként, konferenciaelőadások és kerekasztal vezetése, online kurzusok háttérmunkái (Pedagógia-Online, Virtuális Egyetem gyógypedagógiai kurzusa), kari Bárczi Moodle bevezetése a korábbi tapasztalatok felhasználásával, IKT témával foglalkozó kurzus bevezetése a gyógypedagógus-képzésben, a tanszéki honlap indítása és a közös munka “webkettősítése”, kollégák támogatása ebben, mindez igen változatos és színes szakmai tevékenységet jelent az elmúlt közel 5 évben immáron.
Hol van már az a 31 éves “gyógypedagógus kislány”, aki akkor a “nagy Budapestre” és a “nagy ELTE-re, a nagy Bárczira” érkezett…
Újabb 10 év múlva ismét visszatekintek, remélem, újra lesz mire.
A képek forrásai:
http://sulihalo.hu/ajanlo/aktualis/5829-az-en-iskolam-fotopalyazat-vegeredmenye
https://www.facebook.com/events/500664626665755/
Kedves Anita!
Gratulálok a kerek évfordulóhoz!
Örömmel olvastam ezt a “visszaemlékezést” és a végére eszembe jutott, hogy holnap én is egy kerek évfordulót mondhatok magaménak:
Július 1-én éppen 15 éve lesz, hogy az egyetemet elhagyva állást kaptam a jelenlegi munkahelyemen.
További sok sikert kívánok Neked (a magánéletben és szakmai kihívásokban egyaránt) a következő sokszor 10 évre is!
Üdv.: Csaba